Diénes Attila figurális szobrászata

Novotny Tihamér

Diénes Attila szobrászművész (1942, Marosvásárhely) figurális kisplasztikái éppen ezen a szinten, tehát a morális tartalmak és a metafizikus-reális (esetleg szürreális) formák, témák és filozófiák, az egyéni egzisztenciák és a közösségi-társadalmi problémák válság- és lelkiállapotainak, krízishelyzeteinek a szintjén kapcsolódnak Horváth Lajos művészetéhez. A két alkotó egyes művei, mintha közvetlen érzelmi és gondolati összeköttetésben állnának egymással. Bár Diénes plasztikáiban esetenként mintha több lenne az abszurd humor, a kritikai él, a szatirikus gúny és a keserű irónia, Horváth festményeiben pedig a töprengő melankólia, a magasztos beletörődés, a vágyképekkel keveredő, örök szorongás és a megfejthetetlenségekből fakadó, a megoldatlanságokból származó nyomasztó életfélelem.

Ha lakonikus tömörséggel kívánnánk összefoglalni Diénes művészi személyiségének legfőbb sajátosságait, a következőket mondhatnánk el róla: lazaság nélküli, rendkívül igényes, tematizált dolgain, kitűzött céljain elszánt következetességgel végigjáró, sokoldalú alkotó, reneszánsz típusú, modern ember, mert arany keze és nyughatatlan szelleme van. Pályáját szürrealista felfogású grafikákkal, valamint metafizikus témájú absztrakt tér-filozofikus és tér-geometrikus festményekkel kezdte, de szövött, és tervei alapján manufaktúrává fejlesztett egykori marosvásárhelyi műhelyében szövetett, hatalmas méretű, rendszerint szintén metafizikus alapállású, elvont geometrikus vagy szimbolikus-organikus motívumokat használó, gyapjúból készült faliszőnyegeket; s öntött, faragott, gyúrt, bravúros formai tökélyre vitt ábrázoló és tisztán elvont formavilágú kis- és nagyméretű kő, fém, fa, agyag és kombinált anyagú szobrokat és iparművészeti tárgyakat.

Diénes figurális szobrászata éppúgy merített az új kőkori bálványok (erős test, csökött végtagok, torzított, természetellenes testtartás) formavilágából, mint az ókori egyiptomi fejszobrászat mágikus hagyományaiból és a klasszikus görög kultúra mitológiai témáiból (pl.: a Daphné-sorozat), vagy akár a drapériákat kedvelő barokk és az érzéki felületeket kultiváló impresszionizmus stílusából (pl.: Próféták, Harlekin-sorozatok). Ő tehát a sokoldalúan eklektikus alkotók közé tartozik. A stílusokat azonban sohasem keverte és ma sem keveri. Nem a posztmodern radikális eklektikája vagy dekonstrukciója ez, ahol egy-egy műben megjelenő különféle stíluselemek szinte elképesztő rend szerint (?akár egy halom hasított fa?) keverednek egymással. Nála a stíluskorszakok jól elkülöníthetők, tisztán, kidolgozottan, kiérlelten jelennek meg előttünk, tehát csak egymáshoz viszonyítva képeznek párhuzamos vonalakon futó eklektikát. [?A Picasso-szerű eklektikus művészek (?) végigjárnak vagy fél tucat stíluskategóriát.? ? mondhatná róla Herbert Read, s tegyük hozzá, jogosan.]

Diénes bronz- és egyéb fémötvözetekből készített figurális kisplasztikáinak és domborműveinek java része, mintha egy nagy életszínház örök s folytonosan vissza-visszatérő szereplői volnának, akik tipikus jellemeket, drámai helyzeteket és éles társadalmi konfliktusokat jelenítenek meg és játszanak el. A bravúros technikai tudással előadott, perfekten fogalmazott régebbi és újabb alakok, karikírozott jellemek, egyszerű attribútumokkal és kulisszatárgyakkal egyértelműsített élethelyzetek ? vezessenek azok akár a Biblia, akár a görög-római mitológia közmegegyezéses területére vagy a klasszikus és modern irodalmi és színpadi remekek filozofáló-moralizáló világába ? mindig aktualizálható és mindig általánosítható problémákkal foglalkoznak. A sors különös fintorának tarthatjuk például azt a szomorú tényállást, hogy a valamikori ceauşescui érában megfogalmazott kínos és emberpróbáló, a személyiségeket és közösségeket egyaránt hétpróbás kísértéseknek és lélektöretéseknek alávető és kitevő, a szinte csak romboló és önemésztő alternatívákat kínáló, rég elfelejtettnek hitt szerepszituációk és élethelyzetek ma újra (szinte ugyanúgy) érvényesek lettek.

Így jelenhetnek meg Diénes színdarabjában a különböző társadalmi személyiségtípusok, a maszkot viselők, a Barbár királynő, a Hamis próféta, a Melankólia megtestesítői; a különböző sorshelyzetek kiszolgáltatottjai, az ártatlan áldozatok, a kitaszítottak, az örök vesztesek csoportjai és egyedei, a manipuláció elbutítottjai (Zenegép, Együtt, Kitörés, Hírek vagy Információ, Segélykérés, Balkáni életérzés, A fal); a kilátástalan életlehetőségekből az öncsalatásba menekülők vagy csapdahelyzetben vergődők alakjai (Délibáb, Kapcsolat, Szemben önmagunkkal, Vívódás, Értelmetlen filozofálás az életről); s az Aranykort idéző, profanizált ószövetségi bibliai pauperumok (Az Éden, Éva születése, Az Éden gyümölcse).

A világ és az antivilág, a test és a héj, a hús és a drapéria, a megragadhatatlan tartalom és a megragadható forma, az álom és a valóság, a fény és az árnyék, a kulturális hagyomány és az egyéni mitológia, a kilátás és a belátás, az összekapcsolt időzónák, és az egymásba vezethető téri helyzetek, az egyén és a történelem találkozásaként vagy szembenállásaként volt értékelhető ez a kiállítás. Mert múltunk örökkön ráharap a fövőnkre? Mert a két alkotó érzi: ez itt a festészet és a szobrászat ideje.

(Nagy László Városi Könyvtár és Szabadidő Központ, Ajka, 2007. május 21. ? június 4.)
Novotny Tihamér