Átlényegült forma- átformált lényeg

Új Művészet folyóirat 2012 november 11

Diénes Attila nem az első kiállítását rendezte meg Veszprémben, de a Csikász Galériában jó egy évtizede szerepelt utoljára. A művész kerek születésnapja, és az idén megkapott Munkácsy-díj átfogó életmű-kiállítást sugallna, de néhány éve egy összegző kiadvány kíséretében ez is megvalósult a Laczkó Dezső Múzeumban.

Az átlényegült formák című a tárlaton a művész az utolsó évtized munkáit mutatja be úgy, hogy a legfrissebb művektől haladunk visszafelé az időben: a galéria egymásba fűzött terei egy következetes gondolkodásmód legfontosabb csomópontjait dokumentálják.

Diénes Attila kétféle értelemben is klasszikus szobrász. Egyfelől a hagyományos anyagok, a kő, a bronz és a fa megmunkálásában hallatlan precizitással és igényességgel dolgozik, másfelől a szobrászat ?klasszikus? problémáira kérdez rá. Művészetét az elbeszélő és elvont, a kemény és lágy, az intim és monumentális ellentétpárjaira építi fel, emellett gyakran alkalmazza azt a megoldást, amikor különféle anyagokat (márvány és fém) épít egymásba, amellyel a plasztikus felületek harmóniáját, máskor kontrasztját jeleníti meg (A tiszta víz tiszteletére, 2010).

Művészete voltaképpen két kultúrát köt össze, az egykori marosvásárhelyi (erdélyi) impulzusok és tradíciók az 1988-as áttelepedés utáni újabb kihívásokkal együtt alakítják életművét. Magyarországi sátorverése után emlékezetes bemutatkozása volt az Absztrakt szobrok és szövött textilek című kiállítása a szentendrei Művésztelepi Galériában (1990). Alkatilag a kevés beszédű, de sokat gondoló alkotók közé tartozik, szobrai ennek a lelki beállítódásnak konzekvens lenyomatai. A legújabb, magyarországi és erdélyi ?tájmisztika? táborok lehetőséget biztosítanak arra, hogy közvetlen kapcsolatban maradjon azokkal a művészekkel, akiknek művészetfelfogása hasonló az övéhez. Fontos számára a kulturális tradíciók kötelező továbbfejlesztése, legyen az archaikus idol, antik töredék, népi faragvány vagy a modern szobrászat meghatározó műve (Henry Moore, Constantin Brâncuşi): a felismert, megtalált jel mindig újabb értelmezési réteggel gazdagodik. Diénes Attila szobrászatán kicsiben a történeti plasztikai forma fejlődését tanulmányozhatjuk, s benne ? minden háttérbe húzódása ellenére ? bizonyos értelemben a jelenkori magyar szobrászat egyik legfajsúlyosabb alakját tisztelhetjük.

Művészettörténeti elemzésekben hajlamosak vagyunk úgy taglalni egy életművet ? persze számos példával illusztrálva ?, hogy a művész a naturalista stúdiumoktól miként ?jutott el? vagy ?nem jutott el? az elvont alakzatokig, esetleg a teljes absztrakcióig. Diénes Attila esetében az önelvű, geometrikus és organikus formák keresése és a narratív, figurális ábrázolás kettőssége már a legkorábbi időktől párhuzamosan munkált benne. Akárcsak kortársa, a Kőszegen élt Tornay Endre András, a fiatalabb generációból a Székesfehérváron letelepedett Székely János Jenő vagy a sepsiszentgyörgyi Vargha Mihály, nem tartották, tartják összeegyeztethetetlennek a belső késztetésű műveket, szubjektív formaanalíziseket és a később közösségi helyekként funkcionáló, historikus köztéri alkotások létrehozását.

Az 1976-ban alkotott Metafizikus kompozíció II. lehetne jelképes foglalata a művész gondolatvilágának: az emberi torzó, a geometrikus kúp és az organikus szarvforma békésen megfér egymással a térben elrendezett ?csendéleten?. A magyarpolányi A háborúban elesettek emlékműve (1991) tógás alakjai és az Ajka város emlékműve (2006) nyers tömbjei pedig ugyanannak a spirituális-metafizikus szobrászi gondolkodásnak hiteles kifejezői.

Egyik 1991-es írásában Chikán Bálint megpróbálta számba venni, hogy az áttelepült erdélyi művészek mennyire termékenyítették meg a hazai kortárs művészetet. Világos számára, hogy a Magyarpolányon élő művész nem lehet úgy benne a kulturális vérkeringésben, azaz kevésbé lehet ?szellemi inspirációs forrás?, mint akár Marosvásárhelyen vagy Budapesten. De lehetséges egy olyan megközelítés, a filozófus megközelítése, aki a megszületett gondolatot, eszmét a szellemi tér megfelelő pontjára helyezi, s függetlenül attól, hogy saját korában hatott-e vagy sem, a gondolatot, az eszmét már evidens létezőként könyveli el. Magyarpolány templomaival, dombra felkapaszkodó kálváriájával, kicsiny, tornácos házaival éppen ezért talán többet adott Diénes Attila számára, mint a nagyobb centrumok pezsgő élete. (Ne feledjük, 1984-ben egy fél évet az Egyesült Államokban is élt). Ennek hűséges tanúi szobrai, amelyek visszalépnek a természetbe, s benépesítik a falusi ház és a kert minden zegzugát. Ahogy a Nagy ölelő (1989) vagy a Pikáns formák (1999) kettős alakzata egybeolvad, olyan természetességgel karolják át az ülőbútorok a beléjük telepedő embert, legyenek azok a zalakarosi Thermál Hotel vagy saját intim környezetében a szobaberendezés részei.

Diénes Attila első önálló kiállításainak idején, az 1970-es évek végén mestere, Vetró Artúr fogalmazta meg naplójában: ?A művész nem tesz mást, mint hogy az ő sajátos dolgait helyre rakja, mégpedig a ?legjobb helyre?. Ez vonatkozik a művészet minden megnyilvánulására: a vonal, a szín, a forma, a tér, a hang, a szó művészetére egyaránt. És ha eltalálta a helyét, a legjobbat, akkor jó, igaz és szép művet alkotott. Boldog az, aki megtalálta a helyét. A hely-telen ? boldogtalan.?

Szűcs György művészettörténész