Wehner Tibor művészettörténész megnyitó beszéde

Diénes Attila egyéni kiállításán MAMU galéria, 2004 November 19.

 

Transsylvania gyűlölt diktátora "más gonosztettek elkövetése mellett" az egyéniség-megsemmisítő programja szellemében ellopott egy ékezetet is, amelyet tulajdonosa csak 1988 után, egy másik országban való megtelepedését követően szerezhetett vissza. A d i e n e s betűképpel jelölt név első e betűjének kis vesszőcskéjéről van szó, amely a Dienest Diénessé avatja: Magyarországon tehát új nevén kezdhette meg munkálkodását e szobrász.

A 2000 körüli esztendőkben, a 2000 utáni években készített munkák kapcsán leszögezhető: e művész a klasszikus szobrászati eszmények szellemében, a tradicionális anyagokat és eszközöket alkalmazva alkotja elvont, elvonatkoztatott munkáit. Fa, kő és bronz kompozíciói kisplasztikák és kisszobrok, illetve olyan, monumentális hatásvilágot kibontakoztató, illetve monumentálisnak ítélhető művek, amelyek létrejöttében a művész kizárólagos programja kapott szerepet: a szobrász művészi meggyőződéséről árulkodó jelenség lehet, hogy Diénes Attila három és fél évtizedes munkássága során csupán két alkotást készített megrendelésre, illetve csak két műve került közösségi, nyilvános, nyílt térbe. Mindebben közrejátszhatott az a határozott alkotói vezérelv, amelyet katalógusaiban adott közre, és amelyet szobrászi ars poeticájának ítélhetünk: "A Szobor átszellemült anyag, az élet káprázatával felruházott élettelen, anyagba kalapált extázis, csiszolt felületre izzadt érzelem, kristállyá dermedt életérzés, varázslat, üzenet, amelynek anyagisága csak megjelenésében igaz."

Próbáljuk meg e vezérelvet értelmezni, illetve kíséreljük meg az ars poetica mentén megközelíteni Diénes elvontságokba foglalt, a tiszta absztrakcióba emelkedő szobrászatát. A meghatározásban a Szobor szó nagy kezdőbetűvel, más fogalmaktól és dolgoktól megkülönböztetve, mint valami fenséges, magasabb rendű dolog szerepel. A kiemelésre az a tömör jellemzés ad magyarázatot, mely szerint a Szobor átszellemült anyag, valami szellemiséget hordozó médium, metafizikus töltettel áthatott közeg, amely jelentésköreit érzéki jelenségekké sűríti: élettelent életre keltő, eleven szobor-tárgy. Ez az életteli szobortárgy lehet kristályszerű szerkesztettségű, tiszta forma és lehet elnagyolt, csupán tömegritmusokat, formaemlékeket hordozó, rusztikus, anyagiságot, anyag-eredetet demonstráló, durvaságokat tükröztető jelenség. A homorú és a domború íveket követő palástokkal határolt, ezek váratlan váltakozásaival, rejtélyes finomságokba burkolózó átmeneteivel alakított felületek gazdag emocionális forrásvidékek, amelyek inkább feszültségeket élesztenek, mintsem harmonikus nyugalmat árasztanak. Az uralkodó forma inkább gyöngéd gömbölyded, mintsem síkokkal, élekkel keretelt. A simaságok, a lágyságok, a zártságok által jellemezhető, feszültséggel telített formarendbe foglalt Diénes-szobor robbanásszerű energiával telített, amely azon jellegzetességből is eredeztethető, hogy e művek a geometria és az organikusság határvidékén egyensúlyozó, illetve egyikből a másikba váltó, eredetére és átalakulására vissza-visszautaló anyag-megtestesülések. Az élővé avatott egzakt tömegek önmagukban állnak, egymás mellé sorolt elemekként megjelenők, vagy laza, esetleg szorosabb kapcsolatokat teremtők: anyag-koncentrátumokba foglalt fogalmi jelenések és fogalmi elmozdulások, átalakulások. Nincs elmesélhető történet, nincs jelszerű összefoglalás, nincs jelkép-idézés és nincs szimbolikus utalás: az ősiségekbe ágyazódó, az idolokkal és totemekkel észrevétlenül érintkező, a hagyományokkal átszőtt rejtett gondolkodásmód által determinált, anyagisággá vált érzéki megtestesülés van jelen a vonzó formaszépségek és a taszító rútságok, a rideg szellemiségek és az átható érzékiségek villódzásaiban.

Miután megkíséreltük megfogalmazni, hogy mit látunk, ha egy Diénes-szoborra pillantunk, illetve mit látunk, ha körüljárunk egy, a térbe mindig dinamikus és eleven téri hatóerőket kifejtőn illesztett, a teret maga köré szervező Diénes-kompozíciót, akkor máris korrigálnunk kell kijelentéseinket, mert a Diénes-szobrot körüljárva, tekintetünkkel körültapogatva már nem a látás útján körvonalazódó látvány az elsődleges és lényeges mű-hatóelem, hanem a szobor tere által keltett téri közeg sugárzása és e sugárzó plasztikai hatótér átélése. És ezzel máris megmagyarázni vélhetjük azt, hogy miután a szobrászi hitvallás tételei alapján leírni igyekeztünk a Diénes-szobrászat jelenségvilágát, zavaros területre tévednénk, ha a tartalminak vélt rétegeket felfejtve konkrét értelmezési futamokba bonyolódnánk: mert ez a plasztikai együttes "kiteljesítve a marosvásárhelyi alkotószakasz kezdetben még a figurativitáshoz kötődő együttesét és az elmúlt másfél évtized magyarországi elvont termését" azon Joseph Beuys által megerősített meggyőződésünket éltetheti, hogy a szobrászat gondolatiság, a szobrászat filozófia. És fokozottan nehéz helyzetbe sodródunk Diénes Attila szobrászati filozófiájával, plasztikai-filozófiai tételeivel szembesülve, mert ez a sejtésszerűségekbe burkolózó, a kinyilatkoztatásokat kerülő gondolati rendszer a természetesség, az élet káprázata révén felruházott és az extatikus érzelemvilág által egyénített és hitelesített művészeti jelenség. Így teremtheti meg furcsa szépségeit és szépségekké érő egyedi rútságait.