Erdélyinek lenni ? Székely János Jenőről

Diénes Attila, 2000

Székely János Jenő szobrászatát megérteni erdélyinek kell lenni vagy az egyetemes dimenziókban való gondolkodás képességével kell rendelkezni. Erdélyinek lenni már-már egy magatartásforma, olyan skizofrén állapot, ami elismeri a másságot, de egyben vérre menő harcot folytat saját identitása védelmében.

Székely János Jenő szobrászata három forrásból táplálkozhatott: a nyugati, az anyaországi és a hazai. Hazai alatt erdélyit értek, ami, ahogy fentebb említettem tudathasadásos, vagyis két ellentmondásos részből tevődik össze, amibe keményen beépül a Romániára jellemző művészeti tendenciák hatása, ahonnan mint döntő forrást a Brancusi-i látásmódot, formavilágot emelem ki. A Brancusi-i hatás a lényeg, a többi mind csak körítés, lényegtelen.

Brancusi művészetének lényege és háttere rokon az erdélyi ember gondolkodásával, ami a világra való rákérdezésében, a jelenségek újraértékelésében hoz újat. Egy dimenzió, ahol az élet szimbolikus, metaforikus átlényegítése nemcsak a szobrász, hanem a néző számára is kezdete egy új szemlélet kiteljesedésének.

Mindezek tudatával egyengettem Székely János Jenő első lépéseit, és szinte mind a mai napig megegyezik művészi hitvallásunk anélkül, hogy formavilágunkban bárminemű konkrét hasonlóságot fel lehetne fedezni. Külön utat járunk és pont ebben rejlik Székely szobrászarának hitelessége, egyéni vonzása.

Művészi pályáját nyomon követve nem beszélhetünk ifjúkori és jelenkori szakaszokról. Pályája egységes, következetes, egyik forrna a másik folytatása. Ez a művészt foglalkoztató gondolatok, absztrakciók egyenes következménye. Nem is szobrok, inkább formába öntött filozófiai következtetések, részeredmények és egységes egészek, a véges és végtelen viszonyok, kételyek és megválaszolhatatlan kérdések. Lehet szimbólumokról is beszélni, de János nem szimbolista, a jelenkor szinte minden művészeti vonulatába belefér, de kimondottan egyikbe sem tartozik.

Diénes Attila, 2000

Magyarpolány