A tökéletes forma születése

? Diénes Attila absztrakt műveiről

Novotny Tihamér, Szentendre-Budapest, 1990. szeptember 17.

Dienes Attila a Marosvásárhelyi Műhelyesek, rövidítve a MAMŰ-tagok legidősebb tagja. Mint fiatal, ambiciózus, céltudatos, erőteljes művészegyéniség és szövetségi tag (!)...

? a korabeli párt-bürokratikus kultúra-irányítást figyelembe véve, ez sem volt egy utolsó szempont ?, ott bábáskodott a marosvásárhelyi Apolló Ifjúsági Alkotókör és az abból kinövő, korszakos neoavantgárd programot hirdető MAMŰ létrejötténél is (1975. 1980.)(Lásd: a MAMŰ, Marosvásárhelyi Műhely 1978-1984 Tegnap és Ma című katalógust, 1990.) Marosvásárhelyi háza, műterme: otthon, ?védelem?, biztonság, bíztatás volt a fiatalabb képzőművész-nemzedék számára.

Ha lakonikus tömörséggel kívánnánk összefoglalni művészi személyiségének legfőbb sajátosságait, a következőket mondhatnánk el róla: lazaság nélküli, könyörtelenül igényes, sokoldalú alkotó, s arany keze van! Pályáját szürrealista felfogású grafikákkal és ?térmértaniasan? metafizikus témájú festményekkel kezdte; szövött, és tervei alapján ? manufaktúrává fejlesztett műhelyében ? szövetett, hatalmas méretű, rendszerint geometrikus vagy szimbolikus-organikus motívumokat használó, gyapjúból készült faliszőnyegeket; s öntött, faragott, gyúrt, formai tökélyre vitt szobrokat.
Dienes figurális szobrászata éppúgy merített az új kőkori bálványok (erős test, csökött végtagok, természetellenes testtartás) világából, mint az ókori egyiptomi fejszobrászat hagyományaiból, és a klasszikus görög kultúra mitológiai témáiból (pl.: a Daphné-sorozat), vagy akár a drapériákat kedvelő barokk és az érzéki felületeket kultiváló impresszionizmus stílusából (pl.: Próféták, Harlekin-sorozatok). Ő tehát a sokoldalúan eklektikus alkotók közé tartozik. A stílusokat azonban eddig sohasem keverte. Nem a posztmodern radikális ekletikája ez, ahol egy-egy műben megjelenő különféle stíluselemek szinte elképesztő rend szerint keverednek egymással. Itt a korszakok jól elkülöníthetők, tisztán, kidolgozottan, kiérlelten jelennek meg előttünk, tehát csak egymáshoz viszonyítva képeznek eklektikát. (?A Picasso-szerű eklektikus művészek (?) végigjárnak vagy fél tucat stíluskategóriát.? ? mondaná róla Herbert Read, s tegyük hozzá, jogosan.
  

Most Dienes Attila absztrakt műveivel fogunk megismerkedni, s itt elsősorban, a talán eleddig együtt soha ki nem állított , a természeti-növényi formavilágból és a népi kultúra elemeiből eredeztethető faszobraira kell gondolnunk. (Elvont formavilágú, szövött szőnyegei, kettő kivételével, mind az Egyesült Államokba kerültek, ezért annak is szükségét éreztük, hogy ezeket a kiállításon nem látható, igen jelentős gobelineket legalább a katalógusban szerepeltessük.)
A népművészeti motívumrendszerből, a népi építkezésmódokból, és ? használati eszközök világából, a népi lét tárgyiasult, játékos, szakrális csodáiból kialakuló, néprajzi gyökerű vagy egyszerűen csak irányultságú faszobrászatnak igen erős hagyományai alakultak ki Romániában, mind a magyar, mind a román képzőművészek körében. Gondoljunk csak a Szervátiusz Jenő és Vida Géza (a II. Világháború alatt és után) megteremtett iskolájára, amelynek, ha sokszor nem is az ő személyükre, de e néprajzi terrénumra visszavezethető, teljes modern és avantgárd stílus-struktúrát képező leágazásai alakultak ki napjainkig a helyi és az innen elszármazó művészek faszobrászatában.
 

Dienes Attila azonban nem a népi építészet konstruktív elemeit és díszítő motívumait használja fel fából (kőből és fémből) készült műveiben, és nem is a merészen elnagyolt, a brutálisan expresszív és szegényes kivitelezést kedveli, mint Tirnován Vid, Mihai Olos, George Apostu, Gheorghe Iliescu-Calinesti, Ovidiu Maitec, Nicolae Rosu vagy Horia Flâmându.

De nem is a ?favágók? rönkhasogatásos eszközeivel él, mint Napoleon Tiron, aki konstrukciós embervázakká kötözi össze, s ágas-bogas szerkezetekre emlékeztető alakzatokká rendezi el hasábfáit.
Azok a vidéki és a természeti léthez viszonyuló illatos anyagkombinációk és land artos, konceptualista ideák is távol állnak tőle, amelyek nagyon sok avantgárd művészt megtermékenyítettek. Gondolunk itt az esetenként vagy huzamosabb ideig ?ökológiai?, ?természeti? vagy ?vegetábilisnak? nevezhető szobrászatot művelők sorára. (Pl.: Ana Lupas hatalmas aratókoszorújára; Vanda Mihuleac mohából készült óriási Möbius-szalagjára, vagy Mircea Popescu ágakból-szalmából-szénából összehordott ?csűr-embereire?.)

De távol áll tőle a nép-életből csak a szakrális tárgyiasulásokat kiemelő individuál-mitológiai szobrászat is csakúgy, mint az azt spirituális konceptualizmussá alakító, ?szenthely-teremtő konstruktivizmus? (A. Chira, S. Dumitrescu, N. Paduraru).
Dienes Attila absztrakt faszobrai a székely népi faragás máig élő otthonosságát őrzik és idézik ugyan, de nem törekednek, vagy csak igen ritka és átvitt értelemben, a konkrét néprajzi elemek reprodukálására. Sokkal inkább hajtja őt a tökéletes forma megvalósításának vágya. Bár kétségtelen, hogy olykor nagyon is meghatározható emberi érzéseket, egzisztenciális problémákat rejt ideálissá tett, sallang nélküli tárgyaiba.
Minden bizonnyal leginkább Brancusi és Moore filozofikus és organikus művészete hatott rá legerősebben. Ő is lehántotta a fölösleges ?életes? formákat absztrakt szobrairól, amelyek zavarták a mű immanenciáját, s létrehozta a formák lebontására épülő, természeti-növényi-emberi plasztikát. Dienes így fogalmazta meg magának ezt a művészi programot: ?Nagyobb méretű munkáim átvezetést jelentenek a természet motívumai és a mesterségesen létrehozott világ egzakt formái között.?

Ez a szobrászat mindamellett, hogy néprajzi gyökerű, filozofikus, szellemi természete révén már-már ?kozmopolitává?, univerzálissá válik, hiszen legfőbb vágya és törekvése a határokat átlépő ideális, lényegi állapot meglelésében rejlik, de még túl sokszor, kikerülhetetlenül telepszik rá a krónikus kelet-közép-európai emberi dráma.
Lehunyt szemem előtt peregnek Dienes Attila egy 1981-ben készített keskeny-filmjének kockái: ?A tökéletes forma születése?. Szereplői, egy gömb és egy phallikus forma. Úgy érzem, ezeket a képsorokat ars poeticai vallomásnak kell tekintenünk. A két forma egymáshoz idomuló harcából megismétlődik a tautologikus csoda: újabb gömb születik; az előző tökéletességére hasonlító, újabb tökéletesség.

Dienes Attila tömörítő, szerves formaképzésű művészete sokkal közelebbi szellemi rokonságban áll Tornay Endre András, Krizsán Béla vagy akár Elekes Károly szobrászati tevékenységével, mint a fentebb említett művészek bármelyikével, ? sajátos karakterű, absztrakt munkásságát azonban mégsem sorolhatjuk egyikőjük világához sem.
Ezek a munkák Erdélyben születtek, ezért vált szükségessé a romániai miliőbe helyezésük, de ma már többségükben fizikailag is Magyarországon élik életüket, ezért most újra be kell, hogy mutassuk és meg kell, hogy értsük őket. Meggyőződésünk szerint új színt és új formát jelent ez a kiállítás a magyar szobrászat életében, történetében. Várjuk tehát a folytatást!
[In.: Dienes Attila ? Absztrakt szobrok és szövött szőnyegek. Kiállítási katalógus. Művésztelepi Galéria, 1990. október 5. ? november 4. (Előszó.) (Lásd még: Új Művészet, 1991/6. 35-37.)]